Személyiség tipológiák - Humanisztikus asztrológia II.

07-11-14 2007. nov. 14. 9:50
2 komment
Címkék: szemelyiseg tipologiak
 
A Lerohanó
 
Figura: az Őrmester, a Porszívóügynök
Énállapot: Irányító-szabályozó Szülő
Trikófelirat: „Lyukat beszélek a hasadba”, „Itt az lesz, amit én akarok”
Redfield: Megfélemlítő, Vallató
 
Ő az, aki „csak jön és mondja”. Úgy, hogy nem jutsz szóhoz, nem kapsz levegőt. Mintha ő lenne a csaholó puli, s te a kóbor kisbirka: megkérdezésed és beleegyezésed nélkül terel oda, ahova jónak látja. Mert a dolgoknak úgy kell történniük, ahogy ő akarja, és te is a dolgok része vagy; az egyéniség, szuverenitás, autonómia egytől egyig ismeretlen fogalmak a számára. (Groteszk módon még az általa tisztelt embereket is ezen a módon - elsöprő rohammal – „Én olyan nagyon nagyra tartom magát, drága professzor úr!” kiáltással szorítja a falhoz.)
Aki Lerohanó karaktervédekezést használ, az nem kommunikál, hanem csak beszél és beszél. A kétirányú kommunikációnak ugyanis - miként a légzésnek - ritmusa van. (Információ átadás - utána szünet, míg a másik fél feldolgozza, amit hallott - információvétel - utána szünet, hogy az indító fél is feldolgozza, mi történt a másikban, és milyen új információval gazdagította az a világát - utána újabb információadás - és így tovább…) Ha a beszélgetés ettől a ritmustól eltér (márpedig legtöbbször eltér), akkor valaki (esetleg mindkét fél) Lerohanó taktikát alkalmaz.
A lerohanás formái a monologizálás, a traktálás, a prédikáció, a leckéztetés, a számonkérés, az utasítgatás, a fenyegetőzés, a handabandázás, a veszekedés, valamint a fizikai erőszak minden formája. Az agressziót elszenvedő fél vonakodása, menekülő manőverei csak olajat öntenek a Lerohanó tüzére, aki ennek hatására kétszeres erővel nyomul a másik személyes terébe, s igyekszik annak figyelmét és érzelmi életét kontrollja alá vonni. Bizonyos változataiban a Lerohanó stratégiája lehet kifejezettem kellemes és szórakoztató is: egy társaság magából vicceket ontó középpontja, vagy egy baráti kör jóízűen adomázó korelnöke azonban éppúgy nem hagy szóhoz jutni másokat, s éppúgy ellehetetleníti a kétirányú kommunikációt, mint e karaktervédekezés agresszív képviselői.
Lerohanó stratégiát alkalmaz minden önjelölt Segítő és Megmentő, aki, miként a jó pontot gyűjtő kiscserkész, a járda szélén buszra váró vak nénit akarata ellenére is átvonszolja az úttesten. Az ilyen személy mindig tudja, mi a jó a másiknak, s az akár akarja, akár nem, jó tanácsait, ajándékait minden tiltakozás ellenére is kénytelen elfogadni. A Lerohanás társadalmilag elfogadott és intézményesített formája, amikor valaki rangja, pozíciója, vagy tekintélye felhasználásával nyom el, söpör félre, vagy aláz meg másokat, illetve követeli meg a feltétel nélküli engedelmességet. A Lerohanó célja, hogy dominanciáját, akaratát közvetlenül és haladéktalanul érvényesítse másokkal szemben. Manőverei minden esetben Győztes-Vesztes helyzetet eredményeznek, amelyben eleve ő van lépéselőnyben. E működés az etológia tanúsága szerint már az igen alacsonyrendű fajoknál is felfedezhető, tehát bátran tekinthetjük e kapcsolódási (erőnyerési, energiarablási) formát szubhumán örökségnek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez az emberalatti viselkedésminta milyen mélyen és alapvetően áthatja a társas kapcsolatokat a családi viszonyoktól egészen az országok közötti kommunikációig.
E karaktervédekezés is (a többihez hasonlóan) a korai életévekben rögződik és nyeri el végleges formáját. A Lerohanó szülei még ha gondoskodók voltak is, akkor sem figyeltek eléggé a gyermek aktuális szükségleteire - ezekért neki kellett velük szemben erőszakosan kiállnia („Én a piros kockás inget akarom!”, „Nem eszem meg a spenótot! Utálom a spenótot!”). A nevelés elkerülhetetlennek tekintett erőltetés-ellenállás körei azután mesterien begyakoroltatják és rögzítik annak alanyában a Lerohanó taktika minden csínját-bínját: amint ugyanis a gyereket megtömik spenóttal, vagy felrángatják rá a kék pöttyös inget, ő nyomban szalad, s változatlan szavakkal és mozdulatokkal végigcsinálja e tortúrát a mindig készséges és engedelmes plüssnyusziján.
Más eset, amikor a szülők, bár otthon tartózkodnak, valamivel mindig el vannak foglalva, s nem érnek rá a gyerekkel törődni. Ilyenkor az a figyelmet és a felé fordulást úgy csikarja ki, hogy látszólagos ürügyekkel lépten-nyomon megzavarva a nagyon köreit, elébük áll, s hol egy kigombolódott babaruha, hol egy leesett lendkerék ürügyén igyekszik a közönyös felnőttvilágot mozgósítani. Sokban hozzájárulnak e karaktervédekezés kialakulásához azok a nagymamák is, akik a gyermek hisztérikus rohamai hatására rendre beadják a derekukat, s a további cirkusztól tartva engedelmesen végrehajtják az unoka legveszélyesebb parancsait is. Mindez azt a felnőttkorig eleven, ám hamis képzetet erősíti a Lerohanóban, hogy mások odaadó figyelmét, szeretetét és együttműködését erőszakkal is ki lehet váltani.
Az erőszak finomabb, ám korántsem könnyebb megélésű szintje az érzelmi zsarolás, a „ha szeretsz, akkor ezt megteszed (vagy: nem teszed meg)” üzenete. A lerohanás szélsőséges, ám korántsem ritka alfaja a megfélemlítés. Itt a Lerohanó fizikai erőszakkal, illetve az azzal való nyílt vagy burkolt fenyegetéssel kényszeríti másokra akaratát. E típus már megjelenésével is szorongást ébreszt; öltözködése, testtartása, hanghordozása, gesztusai agressziót sugallnak. Pedig aki ilyen karaktervédekezést használ, az - paradox módon - a szíve mélyén bizonytalan, orientációs problémákkal küszködik, s tulajdonképpen ő van tele félelemmel. Biztonságot egyedül az ad neki, ha mindenki kushad, amikor ő megjelenik. Üzenete a „Leszorítalak!”, az „Elnémítalak!”, a „Megadásra kényszerítelek!”, és a „Megsemmisítelek!”.
A Lerohanó igen gyakran használja a Számonkérő stratégiáit, és viszont. Tulajdonképpen e két karakterstruktúra pompásan kiegészíti egymást. Leszerelésük, semlegesítésük egyedül csak mesteri szintű kommunikációs stratégiával érhető el. Ám mint a sowetói börtönklánok vezetőinek tartott empátiatréning is bizonyította: nincs olyan szélsőségesen elvadult helyzet, amelybe ne hozna enyhülést, megoldást az érzések és szükségletek felszínre hozása, egyeztetése, vagyis a valódi kommunikáció.
 
A Méltatlankodó

Figura: az Áldozat
Énállapot: Lázadó Gyermek
Trikófelirat: „Tudom, hogy úgyis belém rúgsz”
Redfield: Szegény én
 
Amikor azt tapasztaljuk, hogy valakit (akár minden látható ok nélkül) lépten-nyomon bántanak, megsértenek vagy vesztes helyzetbe hoznak, élhetünk a gyanúperrel, hogy ő méltatlankodó karaktervédekezést használ.
Ha alaposabban megfigyeljük, észrevehetjük azt is, hogyan provokálja ki e bánásmódot: dühösködik, méltatlankodik, pufog, máskor szenved, nyafog, panaszkodik - egészen addig, míg valaki le nem teremti. Gyakran nem szól, semmit nem csinál, csupán az arcára ül ki az értetlen, sértett felháborodás. Van úgy, hogy arra leszünk figyelmesek: olyanokba köt bele, akikkel szemben teljesen esélytelen, illetve idegesítő manővereivel, addig-addig bosszantja környezetét, míg agresszív reakciókat nem ébreszt. Gyakran akkor szól, amikor éppen nem kéne, vagy ügyetlenkedve, szeleburdin felborít, eltör, kiönt valamit. Amikor aztán nekitámadnak, kioktatják vagy leszidják, egy ideig csöndben marad, majd - a benne élő rejtett, mazochisztikus igény késztetésének engedve - újabb játszmába fog, aminek vége megint csak az, hogy rászólnak, fegyelmezik, korlátozzák vagy megalázzák.
E karaktervédekezés gyermekkori kialakulása gyakran olyan anyával hozható összefüggésbe, aki elnyomó, kontrolláló viselkedése mellett folyton saját áldozati és áldozatot hozó szerepét hangsúlyozta. Attitűdje, a „hagyd, majd én megcsinálom”, a gyermekben egy életre rögzíti a tényt, hogy ő igazából butácska és ügyetlen az önálló cselekvéshez. A Méltatlankodó felnőtt korában is elsősorban az alkalmatlanság érzésével küszködik.
E típusra kis korában a szülei felől figyelem és törődés irányult, igaz, meglehetősen sajátos módon. A szülők úgy tekintették ugyanis, mintha a gyermek az ő szerves részük, ötödik végtagjuk volna. Ezért aztán nem értették s nem is fogadták el gyermekük önálló gondolatait, szabad akaratának megnyilvánulásait. Minden (testi, lelki, szellemi) területen szorosan ellenőrizték, mintha folyamatosan azt sugallnák: „Mellettünk nem lehetsz önálló egyéniség”. Ebbe a gyermek előbb-utóbb beletörődött, s képtelenné vált megkülönböztetni magát a szüleitől. Eközben azonban úgy érezte, hatalmas nyomás nehezedik rá, s az otthona valóságos börtön: ő a rab, a szülők pedig a fogvatartók, akik minden kitörési kísérletét, önálló próbálkozását letörnek. Valahányszor érzéseit, dühét kifejezte, megszégyenítették, vagy bűntudatot ébresztettek benne. Gyakran a büntetést (testi fenyítést) követően megenyhülve magukhoz ölelték, s így tudatták vele, voltaképpen szeretik - ezzel is elvéve az élethatárok megteremtésének lehetőségét, a dachoz és a különálláshoz való jogát.
A szülők a gyermek kreativitását rendre magukhoz ragadták, és saját magukat vetítették rá produktumaira (pl. a rajzait kiegészítették, befejezték, átértelmezték, s így büszkélkedtek vele a vendégek előtt). A kicsi esetlenségét is szégyellték: kivették a kezéből a törékeny tárgyakat, és ők fejezték be setesutára sikeredett mondatait. A Méltatlankodó ezért felnőtt korában is hajlamos arra, hogy gondolatmenetét, mondatait „nyitva hagyja”, azokban elvesszen, vagy azokba belezavarodjon - ezzel újra és újra kikényszerítve másokból, hogy elvegyék tőle a szót.
Aki e karaktervédekezést használja, gyakran becsapottnak, legyőzöttnek, megalázottnak érzi magát. Sértetten magába húzódik, érzéseit visszatartja, kreativitását elrejti, s a külvilág felé tehetetlenséget és passzivitást mutat. Környezetében szinte kitapinthatóan érzékelhető a benne forrongó düh és harag. Manővereivel kontrollt, agressziót, megszégyenítő reakciókat vált ki, amelyektől aztán mélyen megbántódik, méltatlankodni kezd, s ez aztán újabb negatív reakciókat generál. Ezzel be is zárul az ”elnyomnak, amitől dühös leszek, amitől aztán még jobban elnyomnak” ördögi köre.
A Méltatlankodó felnőtt korában is alulértékeli magát, s olyan alárendelt helyzeteket keres, ahol tőle alkalmazkodást és engedelmességet várnak. Függősége okán azonban titkon keserűséget érez, és másokat vádol. Mélyen legbelül szabadságra vágyik, ám ezt még szóba hozni sem meri. Kedvenc szava a „soha” és az „úgyse”. Nem szívesen ismeri be, hogy pozíciója meglehetősen kényelmes: sem döntenie, sem felelősséget vállalnia nem kell. Gyakran szenved attól, hogy nem tudja magát megfelelően kifejezni: „mert nem hagyják, hogy elmondjam/hogy befejezzem”. Mások engedélye nélkül azonban szinte mozdulni sem mer, s amikor spontán tesz valamit, nyomban bocsánatot is kér. Meggyőződése, hogy a fizikai világ börtön, ahol - legalábbis számára - tiltott minden autonómia.
Emberi kapcsolataiban rendre vesztes játszmákat indít, és sorskönyvét is vesztes típusúra írja. A társalgás - mivel tart a kontrolltól és a lerohanástól - nehézkesen döcög vele, miközben a zavar és a tehetetlenség érzése lebeg a levegőben. Emberi viszonyaiban csak látszólag engedelmes, valójában sohasem hódol be igazán vagy adja oda magát teljesen. Gyakran alkalmazza a „Megsértem magam, mielőtt te sértesz meg engem” stratégiát.
Ötleteit parlagon hagyja, így mások veszik fel és viszik sikerre őket. Dolgai végét elügyetlenkedi, ezért társai teszik föl az i-re a pontot, és aratják le a dicsőséget azért a munkáért, melynek 99 százalékát ő végezte el. Játszmáit követően törvényszerűen megraboltnak, becsapottnak, legyőzöttnek érzi magát. Aki Méltatlankodó karaktervédekezést használ, úgy tartja, ő voltaképpen az élet nemecsek ernője, kinek nevét csupa kisbetűvel írták be a Sors Nagykönyvébe.
 
A Számonkérő
 
Figura: az Ügyész, a Lovag
Énállapot: Irányító-szabályozó Szülő
Trikófelirat: „Bebizonyítom, hogy nem vagy oké”
Redfield: Megfélemlítő
 
Amikor egy beszélgetés során elhatalmasodik rajtad az érzés, hogy vizsgán ülsz, és a vizsgáztató - miért, miért nem - folyton olyasmit kérdez, amivel rátapint a leggyengébb pontodra, meg lehetsz győződve: olyan emberbe botlottál, aki Számonkérő karaktervédekezést alkalmaz. Az is ő, aki amikor belép a szobádba, egy táborfelvigyázó szemével pillant körbe, s azon nyomban kiszúrja, hogy a párna alá gyűrted a fehérneműdet, és konyakospoharat rejtegetsz a könyveid mögött. Akkor is vele találkoztál, amikor rövid együtt töltött idő után azon kapod magad, hogy állást foglaltál valakivel szemben őmellette, s immár ketten, kórusban bíráljátok a kormányt, az ellenzéket, a multikat, vagy a biciklistákat. Mellette nem maradhatsz pártatlan: vagy vele vagy, vagy ellene - a langyosokat az Úr is kiköpi.
E karaktervédekezés a családi csatamezőn formálódik és edződik a korai életévekben. A gyermek akaratlanul is belevonódik a szülők kapcsolati játszmáiba - ilyenkor az apa a lányával, illetve az anya a fiával köt tudattalan szövetséget. A gyermek úgy érzékeli: az egyik szülőnek igaza van (nevezetesen annak, akivel ő szövetséges), és az a fél győz is. Így alakul ki benne a tántoríthatatlan meggyőződés, hogy aki győztes, az jó (oké), aki pedig veszít (az rossz (nem oké). Ezért aztán neki mindig, mindenáron győznie kell, mert számára a vereség egyet jelent a bukással, a szégyennel, és a megsemmisüléssel.
Aki számonkérő karaktervédekezést alkalmaz, annak igazi problémája a megcsalatás, és az elárultatás élménye. Ennek első megtapasztalása ahhoz a szülőhöz kötődik, akivel titkos szövetségre lépett. Az ugyanis a látszólagos győzelem után - a gyermek számára felfoghatatlan okból - egy fedél alatt marad az ellenféllel. A Számonkérő ekkor kezdi sejteni, hogy őt valójában csak eszköznek használták. Mivel azonban elkötelezettsége kikezdhetetlen, maga sírig hű marad az eredeti szövetségeshez. Erre az egyoldalú viszonyra csupán futó, kamaszkori epizódok vetnek némi árnyékot, mikor is a Számonkérő életében felbukkannak az első szerelmek. A szülő ezekre (néha a valóságban, ám gyakran csupán a gyermek képzeletében) heves féltékenységgel reagál, s a rajongás tárgyát titkos ellenségének tekinti. A Számonkérő (hosszabb-rövidebb belső tusakodás után) úgy dönt, nem hagyhatja cserben anyját, apját, így aztán - keserves sóhajok közt - szerelme hajóját zátonyra futtatja. Ettől fogva külön utakon jár nála a szex és a szerelem: akivel ágyba bújik, azt rendre megveti, akibe pedig szerelmes, azt a vágy elérhetetlen tárgyává teszi - ezzel is demonstrálva az apjának/anyjának fogadott örök hűséget.
A Számonkérő - a családi frontvonalak közt manőverezve - már igen fiatalon tökélyre fejleszti páratlan arzenálját: éles szemét, érvelési készségét, legyőzhetetlen intellektusát, jogi jártasságát, stratégiai érzékét és kritikai szemléletét. A harcok során csak megacélosodik világképe, mely leginkább egy számítógépes kalandjátékra emlékeztet: az univerzum csatatér, ahol élet-halál harcukat vívják a Jó és a Rossz erői. Ő természetesen a jó oldalon áll, és feltartóztathatatlanul tör a végső győzelem felé.
A Számonkérő ebben a jövőben él, a jelen veszteségeivel mit sem törődik. A világra csupán mint kulisszára, próbatételekkel teli harci terepre tekint. Az emberek (rokonok, barátok, munkatársak) e drámában vagy a szövetséges, vagy az ellenfél szerepét játsszák; középút nincs. Ám míg a valódi ellenfelek sohasem köpönyegforgatók, addig a saját szövetségesei rendre elárulják, és hátba támadják. Minél közelebb állnak hozzá, annál inkább. Ezért egy idő után mindenkivel szemben bizalmatlanná válik, és mindent a kontrollja alá akar vonni. Keresi a hibát, a tökéletlenséget, a gyanús jelet: azt, hogyan férkőzhet újra és újra a Jó Rendszerébe a Rossz, az Ellenlábas. Szemlélete apokaliptikus: az idő lejárt, a lehetőség az utolsó, a harc totális, és aki megpihen, az elveszett.
Így hát a Számonkérő szüntelenül ellenőriz, irányít, szemmel tart, bírál és nevel. Testtartása feszült szeme éberen cikázik. Szerepe a szigorú, felelősségteljes szülőé, akivel szemben mindenki más csak tökéletlen és hibákkal teli gyermek lehet. Tekintetéből folyton ez sugárzik: „Rajtakaplak, meglásd!” Előre formált, sarkos ítéleteket hangoztat emberekről, helyzetekről, és sűrűn használja a „kell” vagy „kellene” szavakat. Ha hallgatod, azon fohászkodsz: „Csak én ne kerüljek a célkeresztjébe!” - s ezzel észrevétlenül már hozzá is igazodtál elvárásaihoz, és magadévá is tetted a szemléletét. Ha vitába bocsátkozol vele, azzal is csak azt hozod tudomására, hogy egy porondon küzdötök (még ha a porondot kérdőjelezed meg, akkor is). Ebből a ringből, ha egyszer beszálltál, csak vesztesen távozhatsz. Meggyőzni, legyőzni nem tudod; úgy tűnik, sehol nincs gyenge pontja. Achilles-sarkát egyedül az érzelmek jelentik, ám azokat oly mélyre rejti, hogy még ő maga sem fér hozzájuk. Érzések helyett az indulatok mozgatják: az ügy iránti rajongása, az ellenfelek megvetése, a diadal mámora vagy a csalódás keserűsége. A vereségen kívül egyedül attól tart - mivel egyszerre több fronton is hadat visel -, hogy a vállára nehezedő teher egyszer csak összeroppantja.
Alaptörténete az Igazság Harcosáé, a Lovagé vagy a Forradalmáré. Azé, aki csapata élén győzelemre vitte az Igazság ügyét, s akit társai a diadalmenetben pajzsukra emelve királlyá (vezetővé) tettek. Csakhogy a jó harcos sohasem jó király. Mert míg az előbbi örökké célt, feladatot keres, mozgásban van, és poláris szélsőségekben, élet-halálkérdésekben gondolkodik, addig az utóbbi statikus, biztonságot és nyugalmat sugárzó személy, aki a konfliktusokat méltányosan, mindkét fél megelégedésére, uralkodóhoz méltón oldja meg. Így aztán aki koronával a fején békeidőben is harcosként él, és ellenfelet (hibást, bűnöst, árulót) keres, meg is találja, legtöbbször paradox módon, a közvetlen környezetében. Ugyanis éppen a szövetségesek, a volt harcostársak, barátok, munkatársak tűrik e fantomokkal való hadakozást a legnehezebben. S amikor elszakad a cérna, bazárul az ördögi kör, s a Számonkérő végre elrebegheti a (várt és rettegett) halhatatlan mondatot: „Te is, fiam, Brutus?” Ettől aztán keserű hite új erőre kap, s minden későbbi szövetségkötés alkalmával már eleve felkészül a törvényszerű cserbenhagyásra és árulásra.
Archetípusa az Inkvizítor, aki azért keresi és irtja tűzzel-vassal másokban a rosszat, mert addig sem szembesül azzal a zavarba ejtő ténnyel, hogy a Rossz nem itt vagy amott, hanem éppen őbenne lakik. Mert bármennyi eretneket küld is a máglyára, attól a benne terjengő sötét árnyék egy fikarcnyit sem zsugorodik. Nem is fog, amíg fel nem ismeri annak valódi nevét, amelyik nem a Gonosz, a Kísértő, vagy a Sátán, hanem a Tudatlanság. Annak nem tudása, hogy a polaritás világában a Jó újra és újra életre hívja ellenfelét, a Rosszat. És mert e kér princípium örökké egymást szüli-teremti, ezért egyik sem képes legyőzni, megszűntetni a másikat. Megoldást egyedül a polaritások kívüli egység hozhat, amely nem az érzések és szükségletek (vagyis a lélek) dimenziójában lakik. Úgy hívják: tao, vagy ???, alaposan megtépázott, kihasznált és elárult nevén: szeretet.
 
sonar

Személyiség tipológiák - Humanisztikus asztrológia I.

07-11-08 2007. nov. 8. 12:18
2 komment
Címkék: szemelyiseg tipologiak
Ezt a bejegyzést szeretném Rákos Péter elméletének szentelni, mivel a legfontosabb klasszikus személyiségtipológiák már terítékre kerültek, és úgy gondolom, itt az ideje egy kis fellélegzésnek. Rákos Péterről dióhéjban annyit, hogy írt már forgatókönyvet, színdarabot, az ország egyik legtermékenyebb asztrológiai publikátora, idejének legnagyobb részét azonban a humanisztikus asztrológia (ítélet- és előítélet-mentességet előtérbe helyező tudományág), és annak tanítása köti le. A humanisztikus asztrológia egyébként legalább akkora hangsúlyt fektet a pszichológiai alapokra, mint a nevében is szereplő asztrológia, ezért is szól ez a bejegyzés erről a témáról.
 
A humanisztikus asztrológia szerinti személyiségtípusok
A Belevonó

Figura: a Kis Árva
Énállapot: Alkalmazkodó Gyermek
Trikófelirat: „Előbb-utóbb rájössz, hogy csak te segíthetsz rajtam.”
Redfield: Szegény én

Aki a Belevaló karaktervédekezését alkalmazza, olyan gyermekké válik, aki másoktól figyelmet, gondoskodást, szeretetet, energiát kér (koldul, követel, csal ki). Olyan hatást kelt, mint egy fészkéből kiesett madárfióka vagy egy óvodás kisfiú vagy kislány, amit a szülei a közért előtt felejtettek a padon, s most kétségbeesetten és reménykedve tekintget az arra járókra, hátha valaki végre kézen fogja, és hazaviszi.

Már testalkata is kiváltja másokból az utógondozás etológiai reflexét. A nagy, domború homlok, a kócos vagy pelyhes haj, a tágra nyílt, kerek, ártatlan szem s a gyermeki, szemérmes báj mind-mind olyan ingerek, amelyekre legtöbben odafordulással, törődéssel válaszolnak. A Belevonó, hogy e hatást fokozza, gyakran selypegve beszél, vagy az előadásmódján üt át a gyermeki naivitás. Felnőttként is gyakorta végeérhetetlen fecsegésbe kezd: mesél erről, mesél arról, s míg a másik fél vagy az őt körülvevő társaság udvarias hallgatását jóindulatú bíztatásnak veszi, eközben alaposan megcsapolja a tűkön ülő hallgatóság energiáit.

E karaktervédekezés csecsemőkorban, illetve a csecsemőkor és a kisgyermekkora határán alakul ki. Az ilyen gyerek gyakran nem ehetett eleget abból, amit kívánt, mert az édesanyja vagy az őt tápláló személy sietett, ingerült vagy türelmetlen volt vele. A szülők néha energiarablónak tűntek: elvették azt, amiről a gyerek úgy érezte, neki járt volna. Belekanalaztak a tányérjába, vagy megették a marcipánfigurát a vasárnapi torta tetejéről. A csecsemő, később a kisgyermek mindezt, mint az életben maradását veszélyeztető hatást értelmezte, így a szükségesnél hamarabb kezdett önállóvá válni, járni és beszélni. Maga ment utána annak, amire szüksége volt, s azt manővereivel maga nyerte, ügyeskedte, hízelegte ki a környezetéből. E stratégiák képezték azután kapcsolatai alapját egészen felnőtt koráig.

Aki Belevonó karaktervédekezést használ, abban szilárd meggyőződés él: az univerzum őt nem táplálja, s eleve kudarcra ítélt minden próbálkozása, hogy segítség nélkül is helytálljon az életben. Így folyton függőségi helyzeteket alakít ki másokkal, akiken azután, „mint kismajom a szőranyán” tehetetlenül csüng, és akihez szélsőségesen ragaszkodik. Üzenete a „segíts”, a „figyelj rám” és a „szeress”. Célja, hogy másokat úgy vonjon be a problémájába, hogy számukra az a sajátjuknak tűnjön, s így kétszeres erővel lássanak hozzá annak megoldásához.

Az e karaktervédekezést használó nők gyakran azért adják oda magukat egyéjszakás kalandoknak, hogy így kapják meg a törődés és a szeretet illúzióját. Amikor a Belevonó csalódik, kialakul benne a keserű (tév)hit: „Aki nem ad, az nem szeret”, és: „Amire szükségem van, azt úgysem kapom meg”. Környezete ezzel szemben úgy tartja, bármennyit kap is, neki soha nem elég. Számára a jóllakottság érzése (átvitt értelemben is) ismeretlen fogalom.
Kapcsolatait pozitív esetben szimbiózisban éli, negatív esetben kiszolgáltatott, függő viszonyokba szövi be magát. Szülő-gyermek viszonyt generál, ahol természetesen övé a gyermeki szerep. Játszmáit onnan ismerhetjük fel, hogy észrevesszük magunkon: anélkül adunk valakinek figyelmet, anyagi javakat, ingyen kosztot, szabad bejárást, energiát (pl. mi intézzük a dolgait, mi járunk közben az érdekében), hogy ő azt hasonlóval viszonozná.

Sokszor évekig vagy akár évtizedekig fennállnak az ilyen „egymást kiegészítő” kapcsolatok, melyek csupán azért károsak, mert azon a tévhiten alapulnak, hogy az egyik fél a másik segítsége nélkül alkalmatlan az önálló, felnőtt életre. Pedig éppen e helyzet gátolja meg a Belevonót abban, hogy karaktervédekezését elengedve felvegye a felnőtt szerepét, s képessé váljon a gondoskodásra önmagáról és kiálljon a saját érdekeiért.

A Büszke

Figura: a Győztes
Énállapot: Felnőtt (játszmamentes)
Trikófelirat: „Ebben a klubban még a ruhatárig sem jutsz el”, „Mi, Hohenzollerek”
Redfield: -

Amikor valaki Büszke karaktervédekezést használ, úgy érezzük, valamely felettünk álló kaszt tagjával találkoztunk. Tekintetünket egy állatkert-látogató semleges pillantásával viszonozza, amely éppoly közömbös érdeklődéssel siklik át rajtunk, mint a földi fauna más, jelentéktelen megnyilvánulásain. E karaktervédekezést alkalmazó személy zárkózott és megközelíthetetlen, bár viselkedésében sosem találni semmi kivetnivalót. Előzékeny, udvarias, és mindig gondosan tartja a két lépés távolságot. A jólneveltség mintaképe, aki a legmagasabb társadalmi körökben sem jön zavarba, terítékén sem keveri össze a langusztanyitót a homárbontóval.
Kinézete makulátlan, testfelépítése tökéletes. Egészségesen táplálkozik, és rendszeresen sportol: nyáron vitorlázik, télen síel, a köztes időben pedig teniszezik. Öltözete ízléses, nem hivalkodó, ám ha alaposabban megnézed, kiderül, minden ruhadarabja márkás ritkaság. Képes úgy felállni egy olasz vacsorától, hogy inge nem pettyes a paradicsomszósztól, s úgy enni őszibarackot, hogy a cukros lé nem folyik végig a csuklóján. Nőként a sminkje hibátlan, férfiként pedig a frizurája olyan, mintha öt perce lépett volna ki a hajvágó szalonból. Szinte kizárólag a magafajtával barátkozik, s ebből a klubból választja élete párját is. Minden bizonnyal róla formázták Barbie-t, az amerikai álomipar szőke műanyag babáját, illetve hófehér mosolyú, poliészter párját, Kent.
A Büszke nem vegyül, és nem tülekszik együtt a röfögő kondával. Származása, anyagi körülményei vagy képességei előjogokat biztosítanak számára, melyeket környezete magától értetődő természetességgel biztosít neki, s melyekkel ő magától értetődő természetességgel él is. Páratlan módon képes uralkodni magán: érzései, indulatai sosem ragadják el. Vitákba nem bonyolódik, s ha állást foglal, az egyértelmű és végleges. Az ügyek, melyekkel foglalkozik, nagy horderejűek, és teljes embert kívánnak, ezért nincs ideje léhaságokra.
A Büszke a valódi világra, a kézzelfogható dolgokra összpontosítja energiáit: őt csak a mérhető eredmények érdeklik. A legkiválóbb iskolákban végez (summa cum laude), utána a legjobb munkahelyek várják, s fizetése is egy tizedes jeggyel jobbra helyezkedik el az átlagénál.
Mindenki őt, csodálja, őt irigyli. Ez kissé elveszi a kedvét attól, hogy az emberek felé forduljon. Segítséget sincs kitől kérnie, hiszen mindenki őrá néz fel, őtőle várja a megoldást. Ő azonban magát csupán rendben lévőnek tartja, nem felsőbbrendűnek. Azt azonban őszintén nem érti, másnak miért nem megy az, ami neki igen, vagyis más miért csinál életre szóló problémát abból, amit ő (úgy hiszi) tíz perc alatt megoldott, s miért vergődik mindenki az indulatok, a játszmák és a kivetítések hálójában. Saját értékét nem látja abszolútnak, a világ által csodáltakat viszont réges-rég túlhaladta.
A Büszke-karaktervédekezés problematikája a valódiság, a valóságosság kérdésköre. A hitelesség azonban az érzések és érzelmek világában gyökerezik, mely területtel ő nem foglalkozik: úgy értékeli, itt minden a legnagyobb rendben nála. Abban a mágikus hitben él ugyanis, hogy egy probléma, ha nem veszünk róla tudomást, ha nem beszélünk róla, már meg is szűnt létezni. Ez a hit a Büszke gyermekkorából ered.
Családjában minden tökéletes volt: az ingek tiszták, az abrosz hófehér, az ellenőrző telis-tele ötössel. A szülők viselkedése azt sugallta: „Nekünk már majdnem sikerült, csak éppen nem voltak meg a lehetőségeink. De te, a mi vállunkon, fel fogsz jutni a csúcsra. Te meg fogod csinálni, és mi büszkék leszünk rád!” Így aztán csak a jóra, a pozitívra, az előremozdítóra koncentrálnak, a problémákkal nem bíbelődnek. Ez a gyermekben azt a téves elképzelést alakította ki, hogy a baj, ha nem említik, magától elillan: tulajdonképpen nem is létezik. Anyuka nem is konyakozza magát minden este merev részegre; apukának nincs is barátnője; nagyinak sincsen rákja, hiszen reggel újra együtt ül a család, mindenkin vasalt ing, mindenki arcán mosoly, s mindenki derűs hangon beszél az aznapi tennivalókról. Így alakul ki lépésről lépésre a gyermek meggyőződése: tulajdonképpen nincs miért aggódni, hiszen minden, ami rossz, nem más, mint a képzelet játéka.
A Büszke világa, mire felnő, valóban tökéletes lesz. Csupán a tudata alatt motoszkál a félsz: valamit folyton elszalaszt: az igazi élet elmegy mellette, s az idő őt könyörtelen és monoton egyhangúsággal sodorja magával. Mivel céljait túl hamar elérte, némi ürességet és kilátástalanságfélét érez; mintha mindenből kivonták volna az ízt, a zamatot. S mert nem tudja, létezik más érvényes terület is, mint a tevékeny realitás közege, nyílegyenes útjáról sosem tér le, sosem tesz kitérőket. Mert úgy véli: a lefelé, az érzelmek világába vezető ösvény a bizonytalanságba és züllésbe tart, a fölfelé kanyargó szerpentin vagy (amennyiben ateista) csupán káprázat, vagy (amennyiben hithű keresztény/muszlim/kopt vagy buddhista) már régóta a sajátja, hiszen vallásának minden előírását betű szerint betartja. Az ő szemében a spiritualitás csupán fantáziajáték, babona, a lélektan pedig a gyengék önigazolása, ahol vak vezet világtalant.
A Kimenekülő

Figura: a Tetszhalott
Énállapot: Felnőtt (játszmamentes)
Trikófelirat: „Nem vagyok itt”, „Magyarázkodva menekülök”
Redfield: Zárkózott

 

Aki a Kimenekülő karaktervédekezést használja, onnan ismerszik meg, hogy olyan, mintha ott se lenne. Amikor például számba vesszük, egy összejövetelen hányan voltunk jelen, őt a harmadik nekifutásra is kifelejtjük. Nem csoda: ahol élénk beszélgetés, izgalmas vita folyik, ott a háttérbe húzódva, mozdulatlanul ül, tekintete a semmibe réved, s gondolatai messze járnak. Amikor megszólítják, összerezzen, és zavartan próbálja felvenni a kapcsolatot a jelen valóságával.

Testalkata vékony, keze-lába hideg. Hétköznapi szóhasználatban is elvont filozófiai kifejezéseket használ. Kerüli az egyes szám első személyt, helyette inkább így kezdi mondatait: „az ember…” Intellektualizál, vagyis problémáit igyekszik elvi síkra terelni. Önmagáról - hangjában némi megvetéssel vagy iróniával – gyakran, mint harmadik személyről beszél.

E karaktervédekezés kialakulása az igen korai (gyakran még a méhen belüli) traumákhoz kötődik. A gyermeket már világra jötte előtt elutasították. Nemritkán úgy, hogy korábbi megszületési kísérleteinek abortusz vetett véget. Gyakorta más neműnek várták, az egyik szülő ellenezte a világra jövetelét, vagy megszületése után volt kitéve a fizikai megsemmisülés vélt vagy valóságos veszélyének. Az előzmények között sűrűn szerepel az első életévekben tapasztalt elhagyás vagy nagy ijedtség élménye is.

Az ilyen gyermek, ha veszélybe kerül, úgy védekezik, hogy megpróbál kimenekülni a testéből, s ez többé-kevésbé sikerül is neki. Mozdulatlanná dermed, szemében kihuny a fény, energiái elillannak. Olyan lesz, mint az a béka, vagy bogár, amelyre erdei sétánk során akaratlanul ráijesztünk: merevvé, tetszhalottá válik. A menekülésnek ezt a módját, mint vészkijáratot, e típus felnőtt korában is sűrűn használja. Amikor ordítozást hall - legyen az tőle akár három utcasaroknyira - gyomra görcsbe rándul, s kiszáll a lábából az erő. Úgy érzi, minden agresszió neki szól, és személyesen őt támadja.

 

Másik (ritkább) egérútja az elkerülő kommunikáció, a (ki)magyarázkodás képessége. E karaktervédekezést igen jól reprezentálja a Woody Allen által megformált figura, aki úgy igyekszik ép bőrrel kijutni az élet sűrű, sötét erdejéből, hogy a fák között lengő, általa képzelt fantomoknak (vagy bármely ártalmatlan arra járónak) önmagát, helyzetét, szándékait, valamint a másik vélt reflexióit megállás nélkül kommentálja, elemzi, magyarázza: kikezdhetetlen vád- és védőbeszédeket fogalmaz.

A Kimenekülő karaktervédekezést használó személy a közösségekben az el nem fogadástól, a visszautasítástól és a megszégyenüléstől tart. Ezért társaságban visszahúzódik, nem szól, nem bonyolódik tranzakciókba, távolról figyeli az eseményeket. A túlságosan közeli, intim kapcsolatokat eleve hárítja. Családjában is úgy érzi, külön áll mindenkitől. Anyja gyakorta igen erős karakter, aki vitán felül uralja környezetét - az apát azonban mégsem képes pótolni. Annak védelmező, földhöz kötő jelenléte híján a gyermek énje a biztonságot nyújtó szellemi szférákba, az absztrakciók világába húzódik vissza.
A Kimenekülőt kicsi korában többször is egyedül hagyták a bajban, innen ered kozmikus magányérzete és az a hiedelme, hogy a Föld hideg, rideg és ellenséges hely, ahol mindenki izolálódni kényszerül, és miként ő is folyvást az életben maradásért retteg. Meggyőződése továbbá az is, hogy a szépség és boldogság csupán hamis illúzió, melynek veszélyesen elhitető álarca mögül a kegyetlenség, a fájdalom és a borzalom realitása vicsorog elő. A Kimenekülő véli, saját problémássága csak az univerzum problémásságát növeli, így voltaképpen nincs joga létezni, s a világ teljesebb és boldogabb hellyé válna, hogy ő egy égi kéz (vagy saját maga) által egyszer s mindenkorra kiradírozódna a létezésből.
Gyakori testelhagyásai következtében fizikailag sem képes megerősödni, ezért szervezetében különféle krónikus betegségek ütnek tanyát. Bizalmatlanságát így saját testére is kiterjeszti, s szomatikus tünetei éppúgy zavarják, mint a külvilágból reá leselkedő ezernyi veszély.

Úgy tapasztalja, ritka jelenlétei okán nincs elég hatóereje ahhoz, hogy énállapotait megfelelő kontroll alatt tartsa; ezt különösen akkor ítéli aggasztónak, ha azok között veszélyt kereső, vakmerő, vagy agresszív karakterűek is akadnak. Ezért aztán retteg személyisége szétesésétől, vagyis attól, hogy a szalonképtelen és integrálatlan énállapotok egyszer csak fellázadnak, s dévaj kedvük szerint ízekre szaggatják a tudatát (ez tovább erősíti a testéből és a valóságból való kilépési kényszerét).

A Kimenekülő különbnek érzi magát mindenki másnál, egyedülállónak és kiválasztottnak. Úgy tartja, a világ méltatlan ennyi kiválóságra - ezzel magyarázza, hogy kreativitását és képességeit nem értékén kamatoztatja. A többi embert titokban lenézi és kissé megveti („magamat? Ezeknek?!”). Eközben gyakran nem egy területen - sűrű távolléteinek köszönhetően - alaposan lemarad azoktól, akikkel együtt indult. És mert e hátrány behozásához erőn felüli erőbefektetésre és aktív jelenlétre volna szükség, melyre rendszerint nem vállalkozik, ezért inkább (látszólag fölényesen, valójában keserűen) egyszer s mindenkorra lemond arról, hogy bizonyos élmények, képességek, dolgok valaha is megszerezhetővé válhatnak számára.

Mágnesként vonzzák a szellemi és művészi területek, ám legfőképpen (mivel azt közvetlenül is megtapasztalta) a spiritualitás dimenziója. Az anyag, az anyagiasság, az érvényesülés és ügyeskedés ringjét messzire kerüli, s az ott viaskodókról megvető ajakbiggyesztéssel nyilatkozik. Csak ritka őszinte pillanataiban képes bevallani önmagának, hogy a szorító izzadt és egyszerű bajnokait tiszta szívből irigyli. Valójában olyan ő, mint Thomas Mann Krögere, aki az üvegajtón túlról figyeli a bálteremben mulatozókat, az örökké elérhetetlen, önfeledten kacagó, szőke és kékszemű Hans Hanseneket és Ingeborg Holmokat.

sonar

Személyiség tipológiák - A beagle

07-10-30 2007. okt. 30. 15:38
11 komment
Címkék: mirr murr
A beagle

A jóindulatáról és szelídségéről híres beagle, egyre nagyobb népszerűségnek örvend, nem csak az emberek között, hanem sajnos a gyógyszerkísérletek terén is.

A faj eredete sok évszázadra nyúlik vissza. Már a III. században írnak a bretonok beaglejéről, amelyet hajtóvadászatra használtak. A 16. században nyulat hajtottak vele. A 17. és 18. században a szegényebb polgárok tudatosan tenyésztettek ki nyulászó (harrier) kutyákat. A harrier kopók számtalan tulajdonsága összeolvadt néhány jól megkülönböztethető fajtává, köztük a mai beagle elődjévé. A beagle az angol arisztokrácia fényűző falkavadászatainak kopói mintájára születtek. A szegényebb rétegnek nyugodtabb, lassúbb, könnyebben kézben tartható kopóra volt szükségük. Pont amilyen a beagle.

A beagle középtermetű, szilárd testalkatú, erőteljes, mozgékony fajta. Kellemes megjelenésű, nagyon bizalomgerjesztő. Szinte vonzza a tekintetet. Szeme sötétbarna, élénk értelmes. Nyaka könnyedén ívelő, közepesen hosszú, izmos. A fülei bársonyosak és hosszúak. A mellkasa mély, háta egyenes. Ágyéka erős, nem kiemelkedő. Farka hosszú, egyenesen, terrieresen tartja. Mellső végtagjai egyenesek, izmosak, combjai erősek. Szőre sima, dús, közepes hosszúságú. Intelligens, jó idegzetű eb.

Családba kifejezetten ajánlják, végtelenségig türelmes, legendásan szelíd. Elfogadja a falkavezért, valamint a gyerekek védtelenségét ezért őszintén barátságos. Gyermekek iránti odaadó szeretete révén vált a legmegfelelőbb családi kutyává. Lakótelepi lakásban is tartható lelkiismeret furdalás nélkül. Mozgékony fajta, ám a napi séták eleget tesznek az igényeinek.

Kopó ösztönei miatt amint alkalmat lát a vadászatra, próbál eleget tenni neki. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szabadban kezelhetetlen. Olykor makacsságra is hajlamos, de ez csupán vadászösztöneinek tudható be. Nagyon értelmes, a felmerülő problémákat egyedül is megoldja. Ragaszkodó, engedelmes olyan fajta aki a rangsor iránt nem mutat különösebb érdeklődést.

A tudomány sok területén alkalmazzák a beaglet. A világ számtalan tudományos intézete nagy számban tenyészti.A viselkedéskutatás, valamint az onkológia különböző területein "szolgálja" a tudományt, mint kísérleti állat.

sonar

Személyiség tipológiák - Kretschmer-, Jung-, és Jaensch típustana

07-10-29 2007. okt. 29. 13:59
1 komment
Címkék: szemelyiseg tipologiak

A XX. században három további, nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer, Jung és Jaensch típustana.

Kretschmer rendszerének megalkotásakor a testalkat és az elmebetegségek közti összefüggésekből indult ki. Vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a legtöbb estben három fő testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:

Aszténiás (leptoszom) alkat: sovány, nyúlánk test, a bordák előredomborodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bőr vékony, fakó. A koponya hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sűrű, a szemöldök dús. Nehezen megközelíthető, darabos, tépelődő, kitartó, akaratos, elmélyült, racionális.

 

Piknikus alkat: széles irányú testfejlődés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc, rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam. Életerős, vállalkozó, tetterős, felszínes, ciklotim, könnyed, társas kapcsolat igénye, gyakorlatias, kreatív.

 

Atlétikus alkat: erős izomzat és erős csontváz jellemzi. Vastag bőr, fejlett orr, áll és kezek jellemzik. Józan, kiegyensúlyozott, erős, nem mozgékony, állhatatos, szívós, befolyásolható, szűkszavú, szelíd.

 

Kretschmer leírta az elmebetegségek három fő formáját (skizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a testalkat és az elmebetegség típusa között szoros összefüggés van: a skizofrén elmebeteg az esetek többségében a leptoszom alkatú, a cirkuláris pszichotikus piknikus, az epilepsziás pedig atlétikus.

Miután Kretschmer nézete szerint az egyes elmebetegségekre jellemző lelki sajátosságok bizonyos mennyiségi határokon belül az egészséges emberekben is megtalálhatók, a végmérsékletnek – testalkattól függően – három típusa írható le:
  • Aszténiás alkat – skizotim temperamentum
  • Piknikus alkat – ciklotim temperamentum
  • Atletikus alkat – viszkózus temperamentum
Kretschmer tipológiája igen nagy népszerűségre tett szert, főleg könnyű kezelhetősége miatt. Hibája, hogy lelki sajátosságokra a test alkatából következtet, ezáltal az örökletes tényezőket előtérbe helyezi a szerzett tulajdonságokkal szemben. Vitatható az az álláspontja is, mely szerint az elmebeteg és az egészséges elméjű ember között semmiféle minőségi különbség nem mutatható ki.
Carl Gustav Jung

C.G. Jung svájci orvos Freud tanítványaként kezdte pályafutását, majd szakított mesterével, revízió alá vette a freudi tanításokat, és a régire támaszkodó, de lényegében új analitikus elméletet dolgozott ki. Tipológiai koncepciójának fő kérdésfelvetése: vajon a személyiség belső ösztönző ereje (analitikus terminológiával élve: a libidója) önmaga vagy a külvilág felé irányul-e? Eszerint Jung két típust különít el: az extrovertált és introvertált embereket.

Az extrovertált típus „külső” életet él. Az ilyen ember rendszerint könnyelmű, nincs benne töprengő, analizáló hajlam, szereti a társalgást és az élet örömeit. Az introvertált ennek az ellenkezője, azaz inkább a belső életére reflektál, nincs szüksége állandó külső feltöltődésre; egyedüllétre, filozofálgatásra, rendszerezésre hajlamos ember. Alapvetően az introvertáltak teljesítményhelyzetben sokkal hatékonyabbak, ha büntetést kapnak, az extrovertáltakra azonban a jutalmazás hat jobban. Összehasonlításképpen:

Introvertált:

-kerüli a nyilvánosságot
-elmélkedő
-töprengő – aggályoskodó
-igényli a hozzá való alkalmazkodást
-körültekintő
-megfontolt
-függetleníteni tudja magát másoktól
-szorongó, gőgösen szerény

Extrovertált:

-igényli az eseményeket
-gyakorlatias
-kezdeményező
-alkalmazkodó
-nyílt-közlékeny
-szereplési vágy
-társaságkedvelő
-hiányoznak nála a finoman árnyalt érzelmek

A legtöbb ember természetesen itt sem sorolható be tisztán egyik típusba, inkább az egyes tulajdonságok alapján kategorizálthatók, gyermekek pedig egyáltalán nem sorolhatóak be egyik kategóriába sem.

Jung elmélete azonban nem csak az extroverzió-introverzió dimenziókból tevődik össze; további szegmensei:

  • érzékelés - intuíció
  • gondolkodás - érzés
  • ítéletalkotás – percepció
Jung tipológiai rendszerének - Krerschmeréhez viszonyítva - pozitív vonása, hogy kiindulópontja az ember és a külvilág viszonya. E valóban igen lényeges személyiségjegy szelekciós szempontként való felhasználása eredményezi, hogy sok modern tipológiai kutatás ma is a jungi koncepció alapján folyik.

Jaensch – említett kortársaival ellentétben – konkrét kísérletek segítségével igyekezett megismerni a személyiség típusbeli sajátosságait. Érzékelés-, emlékezet- és gondolkodás-lélektani kísérleteinek eredményeként úgy találta, az emberek főként abban különböznek egymástól, hogy lelki jelenségeik egységesen, összehangoltan, vagy pedig egymástól elszigetelten működnek. Ennek alapján a személyiség két típusát különböztette meg:

  • Integrált típus: lelki jelenségeik harmonikus egységben működnek, ennek következtében a külvilághoz kitűnően alkalmazkodnak, könnyen teremtenek emberi kapcsolatokat. Figyelmük ingadozó, felfogásuk az összefüggések meglátására irányul. Jaensch ide sorolja az ún. eidetikus típust is. Ennél a típusnál a vizualitás olyan erős, hogy a tárgyakat, tárgyi konstellációkat hosszú ideig teljes pontossággal maga előtt látja akkor is, amikor azoknak érzékelése már régen megszűnt. Kimutatja, hogy ez semmi esetre sem kóros jelenség, gyermekeknél és integrált típusú felnőtteknél elég gyakran előfordul.
  • Dezintegrált típus: Lelki jelenségeik elszigetelten működnek, így alkalmazkodó képességük rossz, zárkózottak, idegenül mozognak az emberek között. Egész egyéniségükből hiányzik a rugalmasság, figyelmük tapadó, látókörük beszűkült, gondolkodásuk a részekre irányul.
Σ: Láthatjuk tehát, hogy az eddigiekben ismertetett kutatók valamennyien a személyiségnek egy-egy jelentős tulajdonságát – vérmérsékletét, testalkatát, beállítottságát stb. – emelték ki, és ennek általánosítása alapján következtettek a személyiség típusára.
sonar

Személyiség tipológiák - Hippokratész

07-10-20 2007. okt. 20. 12:06
még nincsenek kommentek
Címkék: szemelyiseg, szemelyiseg tipologiak
Ahogy a személyiség definiálásánál, úgy az egyes személyiségek tipizálásánál is rendkívül sokféle elmélet született, melyeknek közös vonása, hogy a személyiség jól körülhatárolt egység, mely minden más személyiségtől különbözik. Ennek ellenére különböző tudományágak képviselői már hosszú idővel ezelőtt megállapították, hogy egyes emberek – főbb személyiségjegyeik alapján – hasonlítanak egymásra, és így néhány feltételezett csomópont valamelyike köré tömörülve, egy adott típus reprezentánsai. A különböző személyiségtípusok kérdésével a tipológia foglalkozik.

Az első ilyen típustant Hippokratész görög orvos alkotta meg, mintegy 2400 évvel ezelőtt. Nála az osztályozás alapvető szempontja a vérmérséklet (görögül temperamentum) volt. Felfogása szerint az emberi test négyféle testnedvből tevődik össze: a vérből (sanguis), a sárga epéből (chole), a fekete epéből (melaina chole) és a nyálból (phlegma). Attól függően, hogy a személyiség felépítésében a négy tesnedv közül melyik a dominánsabb, négyféle vérmérsékleti típust írt le. A kutyák tipizálásánál egyébként a mai napig ezt a tipológiát használják.


SZANGVINIKUS (=bizakodó, derűlátó)
Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás jellemzi. Lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak. A meleg, vidám, eleven temperamentumot jelöli.

A szangvinikusnak környezetével szemben erőteljes befogadó képessége van, a külső benyomások könnyen utat találnak nála az értelemhez és a szívhez. Ez azzal magyarázható, hogy a szangvinikus embernél az érzelmek uralkodnak. Amikor lát vagy hall valamit, a benyomások nem az értelmét szólítják meg a legerősebben; nem merül el megfontolásokban és mérlegelésekben, még kevésbé töprengésekben. Nem hagyja, hogy a gondolkodás feltartóztassa, reagálás eredeti és gyors. Tapasztalatait nem váltja át elhatározásokra vagy cselekedetekre; ennek a típusnak általában nem a tevékenység a kiemelkedő jellemvonása, ugyanakkor nem is nyugodt, csendes. Aktív és nyugtalan, de aktivitása nem arra irányul, hogy környezetén úrrá legyen. Nyugtalansága sokkal inkább fogékony természetéből fakad. A külső benyomások gyorsan hatnak rá, de nem indítják arra, hogy meg is oldja azt, amivel szemben találja magát. Nyugtalansága a benyomások nagy rohamából fakad, melyek nyitott, fogékony szellemébe hatolnak, de abból az indítékból is, hogy ezeknek a benyomásoknak kiszolgáltassa magát. Nem viseli el, hogy elveszítsen valamit abból, ami nem egymásután, hanem egyszerre zúdul rá. Amíg ilyen benyomások másokat cselekvésre vagy megfontolásra késztetnek, addig a szangvinikusban hangulatot keltenek, és nála ez a leglényegesebb. Joggal nevezik ezért őt vidámnak.

 

Érzelmei gyorsan felkelthetők, elég csak egy napsugár, egy pillangó, egy kis virág, hogy boldoggá tegyék. Könnyen köt barátságokat, nyitott minden benyomás felé – nem csak az örvendetes és felélénkítő, hanem a sötét és elbátortalanító élmények felé is.

KOLERIKUS (=lobbanékony, ingerlékeny)

Erős fogékonyság és nagyfokú impulzivitás jellemzi. Érzelmei erősek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik.

Természetében az akarat az uralkodó elem, minden benyomásra az akarat reagál először. Ha tapasztal valamit, az azonnal valamilyen elhatározást vált ki benne, és az elhatározást általában cselekvés követi. Ha a szangvinikus derűs, a melankolikus szenvedő, akkor a kolerikus a tevékeny vagy praktikus temperamentum. Számára a szangvinikus szeretetteljes, meleg érzése egyszerűen szentimentális, a melankolikus gondos mérlegelése pedig hiábavaló.



A kolerikus számára az élet több, mint különféle hangulatok érzékelése, vagy az élet titkai feletti töprengés. Számára az élet munka és tevékenység.

 

MELANKOLIKUS (=depresszív)

Erős fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. Érzelmei lassan keletkeznek, de erősek, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönző hatással.

A szangvinikushoz hasonlóan, ezt a temperamentumot is az érzelmek uralják. Amíg azonban a szangvinikus figyelmét kifelé irányítja, és nyitott az állandóan változó benyomások felé – a melankolikus antennái befelé irányulnak. Mivel önmagába forduló gondolkozása és érzése szüntelenül aktív, csak kevés benyomást enged magába, ezeket azonban gondosan megvizsgálja és alaposan elemzi. Érdeklik a kívülről érkező ingerek, bizonyos benyomások viszont mélyen érintik és képzeletében megelevenednek. Ezek rendszerint olyanok, amelyeket önmagával hoz összefüggésbe. Mivel szomorú és bús beállítottságú, elsősorban azokat a tapasztalatokat őrzi meg emlékezetében, amelyek személyét sértik. Ezeket a benyomásokat visszaidézi, és gyakran újraelemzi. Töpreng, tépelődik rajtuk, és ápolja a szomorú emlékeket. Míg a szangvinikus örül saját temperamentumának, a melankolikus szenved miatta. Szellemi világa nemcsak sötét, de még szűk is. Mindent saját énjével hoz összefüggésbe, erősen hajlamos az ítélkezésre és a lekicsinylésre. Mindent a gondolatban hordott ideál alapján ítél meg. Mivel a tapasztalat mindig lemarad az elképzelt képhez képest, így a melankolikus csalódik.


A „tökéletes” keresése életének terhévé válik. Ez a keresés végül oda vezet, hogy élményeivel szemben egyre bosszúsabb és elutasítóbb lesz. Csalódásai miatt gyanakvóan fogadja a mindennapi eseményeket. Ennek az a következményei, hogy a jelen kevéssé érdekli, gyakorlatilag a múltban és a jövőben él. Nehéz és nyomasztó számára, ezért amennyire lehet, egy álomvilágban keres menedéket.

FLEGMATIKUS (=nyugodt, közönyös)

Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. Érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erősek, a viselkedést nem befolyásolják.
Ha a szangvinikus az örvendező, a melankolikus a szenvedő, a kolerikus a tevékeny, akkor a flegmatikus a nyugodt és a kiegyensúlyozott. A külső impulzusok sokkal harmonikusabb hatást gyakorolnak rá, mint a három másik típusra. A kolerikus emberben az akarat uralkodik, a szangvinikusban az érzések, a melankolikusban az érzések és az intellektus. A flegmatikust egyik vonás sem jellemzi különösebben. Ő a pillanatnyi helyzetét és magát az életet szerencsés kiegyensúlyozottsággal szemléli, ellentétben a többi típussal, melyek állandó harcban állnak környezetükkel. A szangvinikus fel akar fogni minden kívülről érkező benyomást, a melankolikus küzd az őt körülvevő valósággal, s ezért inkább visszavonul légváraiba, ahol nincsenek ellenfelei. A kolerikus csapkod maga körül, mert állandóan arra törekszik, hogy a meglévőket megváltoztassa. A flegmatikus viszont szenvtelenül tekint az életre.

A többiek tehát valahogy mindig függésben állnak környezetüktől, csak a flegmatikus tanúsít fölényes magatartást. A minden irányból érkező benyomások egyenletesen hatnak rá, minden körülmények között megőrzi belső egyensúlyát. Ő a mindenkori hűvös és derűs szemlélő, a mindenben jelentkező tökéletlenségek nem bosszantják, sztoikus nyugalmát a külsőségek tehát nem tudják megrázni. „az ember legyen elégedett a sorsával” – mondja nyugodtan és józanul.

Bár Hippokratész típustana ma már gyermekdednek tűnik, hiteles megfigyeléseken alapul, a későbbi tipológiákra gyakorolt hatása éppen ezzel indokolható. A vérmérséklet ugyan nem azonos a jellemmel, de azzal szorosan összefügg: a személyiségfejlődés során igen lényeges jellemvonássá alakul. Rubinstein szerint: „A temperamentum tulajdonságai a jellem kialakulásának folyamatában átalakulva a jellem vonásaivá lesznek és ennek tartalma elválaszthatatlanul összefügg a személyiség irányulásával”.

sonar

Személyiség

07-10-16 2007. okt. 16. 11:09
még nincsenek kommentek
Címkék: szemelyiseg

A Személyiség

A pszichológia egyik legvitatottabb alapkérdése a személyiség pontos definiálása, éppen ezért előfordul, hogy a pszichológia különböző irányzatainál és a különféle személyiségelméletekben más-más meghatározásokat találunk, melyeket a személyiség más és más alkotóelemeire összpontosítanak, ezáltal különböző összetevőket vagy folyamatokat tartanak kiemelkedőnek.

 

 

Amikor pl. G. Allport még 1937-ben megvizsgálta, hányféle személyiség-meghatározást használnak a szakirodalomban, közel ötvenet talált.

 

Laikus szemmel nézve a személyiség az „egyedi” embert rejti. Egy kezdő filozófus azonban itt rögtön megtorpanna: 1. Mit jelent az, hogy „ember”? és 2. Mit jelent az, hogy „egyedi ember”?

Az ember, mint az élő szervezetek legmagasabb rendű formája, rendelkezik mindazokkal az alapvető jellemzőkkel, amelyekkel bármely más élőlény (azaz energiát vesz fel és ad le, szaporodásra képes, stb.), de ezen túl olyan jellemzőkkel is, amelyek kizárólag csak rá, mint humán lényre érvényesek, azaz:

  • adottak bizonyos veleszületett testi, idegrendszeri sajátosságai
  • testi és pszichés funkciói a születésétől a halálig folyamatosan fejlődnek, illetve változnak

  • testi és pszichés fejlődése aktív társadalmi közvetítéssel megy végbe, ill. egészséges fejlődése csak társadalmi közegben valósulhat meg

  • környezetéhez való viszonyát a társadalmi környezetével fenntartott viszonya erősen befolyásolja

  • pszichés fejlődésének egy meghatározott szakaszán kialakul „éntudata”, mely segítségével képes önmagára, mint az emberi fajhoz tartozó, de azon belül különálló egyedre reagálni, képes a cselekedeteit bizonyos szabadságfokkal tudatosan meghatározni, megválaszolni


Ezek tehát az általános jellemzőink, minden embernél eltérő arányban érvényesülnek. A mennyiségi és minőségi különbségek olyan variációs lehetőséget adnak, hogy ezekből szinte végtelen számú kombináció jöhet létre. Ezzel magyarázható, hogy még a nagyfokú hasonlóság ellenére sem lesz két ember teljesen egyforma.

A személyiségelméletek egyik legalapvetőbb vitapontja, hogy a személyiséget milyen arányban határozzák meg az öröklött, a veleszületett sajátosságok, és mennyire a környezeti, nevelési hatások. Ezen belül is megkülönböztetünk öröklött (pl. elhízásra való hajlam) és veleszületett (pl. minimális méhen belüli károsodás, oxigénhiányos állapot által előidézett fejlődési rendellenességek) sajátosságokat.

Czeizel Endre Az érték bennünk van című könyvében találtam az alábbi részletet, mely jól szemlélteti a két álláspontot:
Az egyik tábort, a szokásos angol megjelölés alapján hereditáriánusoknak szokás nevezni. (Czeizel „vulgárgenetikusok” jelzővel illeti őket), szerintük lényegében minden képességünk örökletesen meghatározott, így a környezeti hatások (család, iskola, társadalom) nem, vagy csak alig tudják módosítani a velünk született adottságokat.
Az ellentábort -megint csak az angol megjelölés alapján- environmentalistáknak szokták hívni (Czeizel a "vulgárszociológusok" kifejezést használja). Szerintük az örökletességnek nincs döntő befolyása az emberi képességek megnyilvánulásában, és azok lényegében csak a külső hatásoktól függnek (ezt vallja pl. a behaviorizmus is).
Egyszerű hasonlattal lehet e két tábor nézeteit érzékeltetni: a vulgárgenetikusok szerint a fogamzáskor, ill. születéskor készen kapunk egy teleírt lapot, és életünk során tulajdonképpen csak fel kell azt olvasnunk, a vulgárszociológusok – Locke nyomán - viszont azt állítják, hogy születéskor ez a lap még üres, és csak ezt követően, a családi, pedagógiai és társadalmi hatásokra, azoknak megfelelően íródik tele.
Mindkét nézetnek számos politikai következménye akad. A vulgárgenetikusok nézetéből az a kártékony ideológiai következtetés is adódhat, hogy az uralkodó osztály azért uralkodó osztály, mert örökletes adottságaiban valamiféle többlettel rendelkezik-> kiváltsága biológiailag indokolt. A vulgárszociológusok állítása sokkal haladóbb ehhez képest, hiszen biológiai adottságaink megváltoztathatóságát és így a társadalmi hatások fontosságát hangsúlyozza. Az orvostudomány, a genetika fejlődése szinte pontot tett a vita végére.

Természetesen a legtöbb elmélet nem ilyen szélsőségesen kezeli az öröklött és szerzett sajátosságok problémakört. A tudomány mai állása szerint a személyiséget a biológiai tényezők és a környezeti, nevelési hatások együttesen határozzák meg, egymással szoros kölcsönhatásban.

...to be continued

sonar

Elhárító mechanizmusok

07-10-09 2007. okt. 9. 13:09
2 komment
Címkék: Anna Freud, elharito mechanizmus

 

Az elhárító mechanizmusok felismerése Freud érdeme, a részletes koncepciót mégis lánya, Anna Freud vitte tökélyre.


Anna Freud az elhárító mechanizmusokat azokra a tudattalan stratégiákra alkalmazta, melyek segítségével az emberek negatív érzelmeikkel megküzdenek. Az embert gyakran érik sérelmek, kudarcok, melyek feszültséget keltenek benne. Az egyén igyekszik az ilyen hatásokkal szemben védekezni, a keletkezett negatív következményeket elkerülni. Az elhárító (vagy más néven énvédő) mechanizmusok a szorongás enyhítésére, a konfliktus kontrollálására irányuló nem tudatos, pszichés folyamatok. Funkciójuk tehát az önértékelés fenyegetettségének megakadályozása, ill. azon mozzanatok felismerése, melyek szorongáshoz, stresszhez vezetnek. Összességében tehát nem maga a direkt problémamegoldás a cél, hanem a belső és külső tartás megőrzése. Ez azonban egy merev, a realitással való konfrontációt elkerülő és azt torzító beállítódáshoz vezet. A klasszikussá vált énvédő mechanizmusokat ki lehet egészíteni pl. az önbódítással, leárnyékolással, szerepjátszással, az érzések körülpáncélozásával és a tehetetlenség-nyilvánítással. Számtalan egyéb egovédő technika létezik és ezek koronként, kultúránként változnak; a társadalmi elvárások erősen befolyásolják alakulásukat.

 

Az elhárítás lépései

Egy pszichésen túlterhelõ helyzetben a továbbra is fennálló stresszor ellenére a személy az alábbi stratégiákkal keresheti lelki egyensúlyát:

  • Az elviselhetetlen inger észlelésének megváltoztatásával
  • Az inger jelentőségének megváltoztatásával
  • Az inger semlegesítésére tett aktív intézkedésekkel

Valamennyi énvédő mechanizmust besorolhatjuk tehát a fenti három kategóriába.

Az elviselhetetlen inger észlelésének megváltoztatása

Ide kerülnek azok a mechanizmusok, mikor az elviselhetetlen gondolatot úgy akarjuk ártalmatlanná tenni, hogy nem vesszük figyelembe.

Elfojtás: A zavaró gondolatok vagy érzések megjelenítésének megakadályozása, az egyén számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítása a tudatból. A kínos gondolatokat, érzelmeket a tudattalanba száműzzük, a fájdalmas tapasztalatokat nem engedjük tudatosulni. Veszélyes eljárás, mivel az elfojtott tudattartalmak többnyire kerülő úton, de felszínre törnek, továbbá mert az elfojtás fenntartása nagy pszichés erőket köt le az egyén részéről, ezáltal zavart kelthet a munkában, koncentrációban. Az elfojtással gyakran élő ember egocentrikus, kevés feszültséget bír elviselni, gyakran felejt és az érdeklődési köre is beszűkül. Ebből nő ki a többi elhárító mechanizmus is.

Tagadás: A zavaró érzések, impulzusok, vágyak jelentéktelenné tétele és aktív kiutasítása a tudatból. Ezután pusztán annyi nyoma marad, hogy ha ezek létét valaki szóba hozza, azt igazságtalan vádként éli meg az egyén, és ez dühöt vált ki belőle. A tagadás is távolságot tart az egyén és az élményei között, de ez sem oldja meg a problémákat.

Áttolás: Az elviselhetetlen elképzelést vagy érzelmet úgy hárítja el az egyén, hogy az eredeti alany helyett másik személyre irányítja. Pl. nem üthetjük meg főnökünket, így helyette gyerekünket vagy állatainkat verjük.

Projekció: Az egyén saját el- vagy fel nem ismert érzéseit másoknak tulajdonítja, ill. másokban látja meg. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Az ilyen személyek észlelése nagymértékben torzíthatja a valóságot.

Az inger jelentőségének megváltoztatása

Az elviselhetetlen ingert bár észleli, megkísérli az azzal kapcsolódó elviselhetetlen emóciókat kikapcsolni és az elviselhetetlen ingert pozitívan átértelmezni, hogy ezzel önértékelését védje.

Racionalizálás: Hétköznapi értelemben önáltatás. Ha az egyén olyan helyzetbe kerül, hogy amelyben negatív következtetéseket is le kell vonnia önmagára nézve, mégis, ennek ellenére a valóságot torzítja. Nem arra törekszik, hogy az önmagáról alkotott hiedelmeket, viselkedését összhangba hozza a valósággal, hanem épp ellenkezőleg: megfelelő szemellenzőt vagy szemüveget keres ahhoz, hogy a valóság tűnhessen fel oly módon, mint ami az eset előtti, azóta megingott énképével összhangban van. Ide tartozik, mikor megmagyarázzuk kudarcainkat, ill. érzelmi választásainkat racionális okokra vezetjük vissza.

Intellektualizáció: Az absztrakt gondolkodásmódnak túlzott előtérbe helyezése az érzések kiküszöbölése miatt, érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. A személy oly módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, vagy az azokat okozó helyzetektől, hogy absztrakt intellektuális formában kezeli azt.

Reakcióképzés: Az önmeggyőzés, ill. „önbecsapás” egyik módja. Az egyén önmaga elől úgy rejti el valamely késztetését, hogy ellenkező irányú motivációt fejez ki. Az elfojtott vággyal ellentétes cselekedeteket hajtunk végre, vagy azzal ellentétes nézeteket hangoztatunk. Túlzott prüdéria mögött gyakran például elfojtott exhibicionizmus húzódik meg. Aki a vegetáriánus táplálkozás ellen lázad, titkon talán arra vágyik, hogy kipróbálja ezt az étkezési formát. Ide tartozik az is, mikor az illető különösen barátságos azzal, aki őt megsértette. Vagy az egyén különösen optimista, mikor csüggedésre hajlamos. A racionalizáció, az intellektualizáció és a reakcióképzés segítő foglalkozásúak konfliktusaiban különösen gyakran megfigyelhető.

Identifikáció: Az agresszorral való azonosulásnak is nevezik. Az egyén úgy gondolkozik, érez, és cselekszik, mint az a személy, aki problémáját okozta, átveszi attitűdjeit, nézeteit, másokat terhel azzal, hogy őket fenyegeti az imitált viselkedéssel. Legegyszerűbb – és sajnos legjellemzőbb – példa, mikor az üzemből hazatérő munkás oly módon alázza meg családtagjait, ahogy vele viselkedett felettese. Másik, mikor egy szeretett személy elvesztését úgy kompenzáljuk, hogy vele azonosulunk, azaz folytatjuk munkáját, átvesszük jellegzetes viselkedését.

Az inger semlegesítésére tett aktív intézkedések

Ide soroljuk, mikor az egyén észleli az elviselhetetlen ingert, de megpróbálja aktív cselekvéssel annak kínját enyhíteni.

Acting out/kiélés: Elviselhetetlen helyzeteket fokozott tevékenységgel semlegesít. Ez valamilyen nem tudatos szándék vagy konfliktus cselekvési kifejeződése lehet, pl. indokolatlan dühkitörések, erőszakos szexuális cselekedetek. Mivel a viselkedés kívül esik a tudati tükrözésen, a kívülálló számára úgy tűnik, hogy az acting outhoz nem társul bűntudat.

Kontrafóbiás viselkedés: Az illető megpróbálja szorongását aktív, direkt konfrontációval leküzdeni. Ahelyett, hogy kitérne, inkább bátran, akár vakmerően viselkedik, szorongásmentességét demonstrálja. Pl. tériszonnyal küzdő ember ejtőernyőzni kezd.

Annuálás/meg nem történtté tevés: Egy olyan eseményt, melyben részt vettünk vagy előidéztünk, törlünk emlékezetünkből, mert nem tudjuk elfogadni azt. Látszólag sikeres törlés után tényleg úgy érezzük, mintha az adott dolgot soha nem követtük volna el. Gyakran mágikus kísérleteket jelent az elviselhetetlen megszüntetésére. pl. az elhunyt családtagnak is megterítenek az asztalnál, halálos gázolás után a tettes visszaül az autójába, és elhajt a helyszínről.

sonar

Freudi modellek; a személyiség fejldődésének szakaszai

07-10-08 2007. okt. 8. 10:45
még nincsenek kommentek
Címkék: fejlodesi szakaszok, Freud, strukturalis modell, topografikus modell
 
A topografikus modell
 
Freud az emberi lelket egy jéghegyhez hasonlította.
  

A jéghegy vízfelszín felett megmutatkozó kicsiny része tudatos és tudatelőttes, mindaz az információ, amire pillanatnyilag nem gondolunk, de amely szükség esetén tudatosság tehető.

A jéghegy vízfelszín alatti, sokkal nagyobb tömege azonban tudattalan: késztetések, vágyak, hozzá nem férhető emlékek terepe. A tudattalan folyamatok* kiemelkedő jelentőségével szoros kapcsolatban állt, hogy az emberi viselkedést determinisztikusnak tekintette. A pszichológiai determinizmus szerint minden gondolatnak, érzelemnek és cselekedetnek oka van.

*A tudattalanhoz kapcsolódó jelenségekről, az elhárító mechanizmusokról bővebben a következő postban lesz szó.

A strukturális modell

A személyiség három nagy rendszerből áll: id (ösztön-én), ego (én), és szuperego (felettes én).
Az ID a személyiség legprimitívebb része, ebből fejlődik ki az ego és a szuperego, már az újszülött is rendelkezik vele. Az ösztönöket foglalja magában, úgymint az éhséget, a szomjúságot, az élet védelmét és a szexuális örömszerzést. Az id közvetlen kielégülésre törekszik, az örömelv vezérli. Lényegében a testi és pszichikus működésben felhasználható energiák gyűjtőhelye.

Az EGO a valóságelvnek engedelmeskedik: az id-ből nő ki, de attól függetlenül működik. A realitáselv vezérli, azaz az ösztön-késztetések kielégítésével addig kell várni, míg a megfelelő környezeti feltételek létre nem jönnek. Az ego a személyiség végrehajtó szerve, érvényesíteni akarja az id vágyait, ötvözi továbbá a szuperego elvárásaival, ill. a realitással.

A SZUPEREGO dönti el, hogy egy cselekedet jó vagy sem. A szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, utolsóként fejlődik ki (az oedipális korban). A szuperego a szülői jutalmazások és büntetések révén alakul ki, normáinak megsértése a szülői szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Ez a szorongás tudattalan, de bűntudatként élhetjük át.

Az id egésze, valamint az ego és a szuperego nagyobb része a tudattalanba merül, az ego és a szuperego kis része pedig tudatos vagy tudatelőttes.


„A fantázia működésében…, az ember tovább élvezi a külső kényszer alóli szabadságot, amelyről valójában régen lemondott. Sikerült neki, hogy még váltakozva élvező állat, majd újra értelmes lény lehessen.”

 

A személyiség fejlődésének szakaszai

Ma már közismert, hogy a gyermekek nemi azonosságtudata igen korán, két-három éves korukban alapozódik meg, amihez nyilvánvalóan szükség van ilyen irányú érdeklődésükre, a felnőttek nemi sajtosságainak megfigyelésére. Az is tapasztalati tény, hogy a kisgyermekek nagyon korán, jóval biológiai érésük előtt felfedezik, hogy nemi szerveik simogatásával kellemes érzésekhez jutnak, és gyakran élnek is ezzel a lehetőséggel - nem kevés zavart keltve ezáltal a felnőttekben. Négy-öt éves gyerekek nagyon "csábítóan" tudnak viselkedni - ha viselkedésüket felnőtt mércével mérjük. Ezt a jelenséget, amikor a felnőtt a gyermek gyöngédségi igényére erotikusan reagál, Ferenczi Sándor, Freud világhírű magyar tanítványa nyelvzavarnak nevezte el.

Freud követői a szexuális trauma elgondolását tovább fejlesztették, és tulajdonképpen sokféle más, a lelki fejlődést károsító megrázkódtatás modelljeként kezdik tekinteni. A trauma alaphelyzete mindig egy másik személynek való kiszolgáltatottság, ráutaltság. Ez a személy akarva vagy akaratlanul visszaél helyzetéből következő hatalmával, amit a benne megbízó gyöngébb fél - éppen bizalmánál fogva, súlyos megrázkódtatásként él át.

A pszichoszexuális fejlődésmenet főbb állomásai tehát a következők:

Orális szakasz (kb. 1,5 éves korig)

A kisgyerek mozgásának fejlődésével párhuzamosan egyre inkább felfedezi a világot, különösen a száján keresztül. A gyerek ekkor rájön, hogy a szája különös örömforrás, mindent begyömöszöl, amit csak talál. Ez a szájjal kapcsolatos öröm (rágcsálás, szopás, harapdálás) akkor is kellemes érzést kelt, ha a tárgy egyébként ehetetlen. Dupla gyönyört jelent az ujjszopás, mivel ilyenkor nemcsak a szopás okoz örömöt, hanem az is, hogy az ujja is a sajátja, ami szintén stimulálódik. Mindezek az autoerotikus történések a szexualitás csírái, hiszen a kéz, a száj fontos szerepet tölt be a későbbi szexuális életben is. Ezért nem szabad ezeket a tevékenységeket letörni, csupán szabályozni (pl. ügyelni a higiéniára). A szopás szükséglet nem tűnik el, ha nem elégülhet ki. Később –többé-kevésbé rejtett formában- előjöhet. Ezzel magyarázható a körömrágás, ceruzavég harapdálás, a cigaretta, a táplálkozási zavarok, illetve mindezek kivetülései, úgymint: a sok/és vagy tartalmatlan beszéd, a szimbolikusan „harapós” beszéd, szakterminussal élve: ezek az orális fixáció leggyakoribb jelei.

Anális szakasz (kb. 3 éves korig)

A szexuális és a kiválasztás szervei olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szobatisztaságra nevelés során kialakult attitűd is befolyásolja a szexuális fejlődést. A gyermeki figyelmet egyre jobban lekötik a széklet-, ill. vizelet ürítésével járó tevékenységek. Az ürítési kontroll megjelenése szintén öröm forrásává válik. Bárminemű sürgető (pl. szobatisztaságra serkentő) vagy zavarba ejtő gesztus hatására kialakulhat az „anális karakter”. Az ilyen típusú embert túlzott pedantéria, rend-és tisztaságmánia jellemzi, ami azért meglepő, mert az anális periódusban járó gyermek különösen szereti magát összepiszkolni.

A gyakori elfenekelésnek negatív hatása lehet a szexuális fejlődésre is. A testrészek közelsége miatt az elfenekelés szexuális izgalomba hozhatja a gyermeket, ezért lehetséges, hogy egyre gyakrabban fogja kiprovokálni a verést. Amennyiben a szenvedés és az öröm összekapcsolódik nála, később is a szenvedés lehetőségét fogja először keresni, ha szeretetre, ill. élvezetre vágyik.

Fallikus szakasz (3-6 éves korig)

Ebben a periódusban a gyermek a legkellemesebb testi érzéseket a genitális területeken szerzi. Ekkor már befejeződött a tisztaságra való szoktatás, és kezdődik a szemérem érzésének és szokásainak a kifejlesztése, ez ugyancsak a nemi szervekre irányítja a figyelmet. Sok kisgyerek szinte maszturbáció-szerűen ingerli nemi szervét, bár nem az orgazmus átélése a cél. Amennyiben a maszturbáció szokássá válik, fixálódhat, ekkor figyelme saját örömszerzésére állítódik be, és alakul ki az egocentrikus karakter.

Latencia időszaka (6-8 éves kortól serdülőkorig)

Ekkor a gyermek szexuális fejlődésében lappangás vagy visszaesés jelentkezik, a nemi ösztönökből származó energiák azonban nem vesznek el, csupán egyéb célok elérésére fordítódnak. Itt alakulnak ki azok a pszichés erők, melyek később a szexuális ösztön gátlóiként lépnek fel, s működését beszűkítik. Freud ezt a periódust nem tekinti közvetlenül a nemi érés és fejlődés szoros részének, egyes műveiben ki is hagyja ezt a fázist a felsorolásból.

Genitális szakasz (serdülőkor)

Ez a végérvényes nemi szerveződés kialakulásának időszaka, melyben már a női nemi szerv is elnyeri azt a felismerést, amit a férfi nemi szerv már korábban magáénak mondhatott. Ekkor a serdülő legfontosabb feladata, hogy leválassza libidinózus vágyait az ellenkező nemű szülőről, és azokat reális idegen szerelmi tárgy felé fordítsa. A szexuális fejlődés fordulópontaj a nemi részösztönök alárendelése a nemi szerveknek, ezáltal pedig a szexualitás alárendelése a szaporodási funkciónak.

A pszichoanalitikus elmélet a pszichoszexuális fejlődés fallikus szakaszának, és ezen belül az Ödipusz-komplexus (lányoknál az Elektra-komplexus is használatos) lefolyásának kulcsfontosságú szerepet tulajdonít a neurotikus zavarok kialakulásában. Amennyiben a fejlődés során az egyénnek nem sikerül libidinózus vágyait leválasztania az ellenkező nemű szülőről, s azokat reális szerelmi tárgy felé fordítania, az elfojtott szexuális színezetű ödipális vágyak a hisztériás tünetek kialakulásához vezetnek (Freud, 1916). A pszichoanalízis a szexuális fejlődés egyéb szakaszai sérülésének is fontos szerepet tulajdonít: a fejlődés orális fázisából származó részösztöneinek elfojtása vezet olyan neurotikus tünetek kialakulásához, mint például a hisztériás hányás vagy az ételtől való undor (Freud, 1905), az anális szakasz fejlődésének sérülése pedig kényszerneurotikus kórképek kialakulásához vezet (Freud, 1932).

A pszichoanalitikus elmélet felfogásában a pszichés zavarok az egyes pszichoszexuális fejlődési fázisok töréspontjából alakulnak ki. Bár a személyiség, a lelki szerkezet kialakulásának folyamatát Freud részletesen kidolgozta, a fejlődés-lélektani kutatások újabb eredményei az elmélet többszöri módosítását tették szükségessé.

„…elfojtásra kerülnek az önzés és a kegyetlenség indulatai, amelyeket mint gonosz indulatokat foglalhatunk össze, és mindenekelőtt a gyakran a leghevesebb, és leginkább tiltott természetű szexuális kívánságok.”

 

sonar

Sigmund Freud (pszichoanalízis és a hipnózis)

07-10-05 2007. okt. 5. 8:11
még nincsenek kommentek
Címkék: Freud, hipnozis, pszichoanalizis

 

A pszichoanalízis olyan mélylélektani vizsgálati és kezelési módszer, mely a lelki zavarokat az ún. „tudatalatti okok” feltárásával igyekszik gyógyítani.

Sigmund Freud

„Tudományunk nem illúzió. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy azt, amit a tudomány nem tud nyújtani nekünk, valahonnan máshonnan megkaphatjuk.”


A pszichoanalízis kidolgozója és névadója Sigmund Freud, osztrák neurológus volt. Az ösztöndíjat nyert Freud Párizsban találkozott a kor híres pszichiáterével, Jean-Martin Charcot-val, aki hipnózis segítségével gyógyított hisztériás* betegeket. A hipnózis tanulmányozása segítette hozzá Freudot korszakalkotó tudományos elméletének, a pszichoanalízisnek a kifejlesztéséhez. 1886-os bécsi visszatérését követően magánorvosi rendelőt nyitott. A magántanári cím feljogosította ugyan arra, hogy az egyetemen előadásokat tarthasson, de nem jelentett fizetett állást. Freud egzisztenciális megfontolások miatt inkább a magánpraxist választotta, azonban –pusztán pénzkereseti célokat szolgáló jellege miatt- ez nem elégítette ki. Tudományos ambícióit a későbbiekben e tevékenység keretében igyekezett megvalósítani. Barátjával, Joseph ­Breuer-ral együtt, neurotikus betegekre specializálódva 1895-ben publikálták a „Tanulmányok a hisztériáról” című kötetet, melyben bemutatták többek között egyik páciensük, Anna O. gyógyításával kapcsolatos tapasztalataikat. Ezek után rendkívül termékeny időszak következett Freud életében, az évek során egyre több pszichés jelenségek térképezett fel.

* a hisztéria szó eredetileg a görög „anyaméh” szóból ered, mivel régen úgy gondolták, hogy a szó által leírt érzelmi zavarok kizárólag a nőkre jellemzőek és a méh zavaraiból adódnak. A hisztéria nagyfokú ingerlékenységgel, az érzelmi és ösztönélet befolyásolta megnyilvánulások előtérbe kerülésével, görcsökkel és rángatózó sokkal járó, rohamokban fellépő idegrendszeri megbetegedés, mely funkcionális zavarokhoz (bénulás, vakság) is vezethet. A hisztéria a gyenge idegrendszer eredménye és az agy kimerülése és gyengesége által okozott betegség. A nagyagyféltekék éber, aktív állapotára értendő, hogy az agy szüntelenül analizálja a külső ingereket és a környezet befolyását. Ez gátolja a kéreg alatti központok működését, válogatva csak azokat a részeket szabadítja fel, amelyek szükségesek. Ennek ellentéte is igaz: a nagyagyféltekék kimerülése, gátolt állapota felszabadítja a kéreg alatti központokat. A nagyagyféltekék összehangolják a különböző célkitűzéseket. Az agyféltekék előzetes vizsgálata nélküli, csak a célkitűzések hatása alatt lévő cselekedetet affektív cselekvésnek nevezzük.

Freud az előző századforduló többnyire hisztériás tünetekben szenvedő nőbetegeinek kezelése alapján többféle felfedezést tett. Az egyik a gyermekek szexuális zaklatásának súlyos felnőttkori lelki következményeire vonatkozott. Később ugyan elgondolását módosította, amennyiben azt állapította meg, hogy nem csak a tényleges zaklatás, hanem az ilyen jellegű gyermeki fantáziák is ártalmak okozói lehetnek. A kérdés nagyon kényes, mind a zaklató és képmutató felnőttek - legtöbbször tiszteletre méltó férfiak - szemszögéből, mind pedig az elmélet oldaláról, amelyben Freud feltételezi, hogy a gyermekek is szexuális lények. Mindkét gondolatmenet óriási indulatokat keltett. Annyira, hogy sokan - közöttük a kor köztiszteletben álló tudományos elméi is - a pszichoanalízist valamiféle tudománynak álcázott pornográfiának tartották.

Freud egyik fontos kezeléstechnikai felfedezése volt, hogy az emberek a pszichoanalitikus kezelés során, de mindennapi életükben is korábbi -gyakran fájdalmas- élményeiket ismételgetik, anélkül, hogy erről tudomásuk lenne. Ez sok kapcsolati problémának, szenvedésnek forrása életünkben. A kezelés során lehetőség nyílik arra, hogy traumás élményeink ilyen, hosszú távú hatásaitól megszabaduljunk. Mindebben semmi misztikus nincsen. A tudományos kutatások fényében ma már világos, hogy sok lelki folyamatunk tudattalanul zajlik. Azt is tudjuk, hogy minden tapasztalatunk, így a legkorábbi, szülő-gyerek kapcsolatban átélt pozitív és negatív - traumás - élmények is tanulási folyamatok eredményeként rögzülnek bennünk. Ez az emlékanyag igen tartós és csak részben tudatos. Azaz, életre szólóan "megtanuljuk" hogy hogyan alkalmazkodjunk bizonyos emberi kapcsolatokban. Ennek a tanulásnak a következménye, hogy kapcsolatainkban ismétlődések lesznek és az is, hogy a változással szemben ellenállást tanúsítunk, még akkor is, ha a változás szenvedéseinktől szabadítana meg.
A hipnózis
„Nem lehet kételkedni abban, hogy a neurózisokat a pszichózisoktól nem választja el éles határ, éppúgy nem, mint ahogyan az egészséget sem a neurózistól…”

A pszichoanalitikus kezelések viszonylag hosszú időtartama, ami éveket jelenthet, lényegében a korán megtanult, mélyen személyiségünkben rögzült "kapcsolati tudásanyag" megváltoztatásához szükséges. Sok eredményességi és hatásvizsgálatot végeztek az elmúlt évtizedekben. Ezek egyértelműen bizonyították az ilyen kezelések hatékonyságát, és azt is, hogy tartós, a kezelés befejezése után sok évvel is megmaradó pozitív változások csak rendszeres, hosszabb ideig tartó kezeléssel érhetők el.

A pszichoanalitikus iskola alapelmélete, hogy az elfojtás révén tudattalanná váló emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy viselkedésére. Bizonyos tudattalan gondolatok és emlékek – különösen a szexuális és agresszív jellegűek – neurózis forrásává válhatnak, ugyanakkor a neurózisok kezelhetőek a tudattalan gondolatok és emlékek felszínre hozásával. Erre irányuló módszerét nevezete pszichoanalízisnek. Kezdetben Freud hipnózissal dolgozott. Később úgy látta, hogy nem mindenki hipnotizálható, s hogy hipnózissal nehéz tartós eredményeket elérni. Felfedezte, hogy az elfojtott, tudattalanná vált emlékek szabad asszociáció révén is felszínre hozhatóak. Ebben alapvető jelentőséget tulajdonított az álomfejtésnek, ezt nevezete a tudattalanhoz vezető, „via regia”-nak, azaz királyi útnak. Hasonlóképp jelentést tudott tulajdonítani, s a terápiában fel tudta használni az elvétéseket. A szabad asszociácós módszer alkalmazása során arra kéri a pácienst, hogy mondjon el mindent, ami eszébe jut. Freud a verbális asszociációk tanulmányozása révén visszatérő témákat fedezett fel, melyek tudattalan vágyak és félelmek manifesztációi voltak.
Egy régi cikk a hipnózisról (forrás: Pallas)

 

A klasszikus hipnotikus állapotnak sarkalatos jelenségei a következők:

1. A rapport.

2. A rendkívül fokozott hiszékenység, vagyis a szuggesztibilitás.

3. Az amnézia, melynél fogva a mély hipnózisban lévők a felébresztés után mindarra, mi velük a hipnózis alatt történt, nem emlékeznek vissza.

Charcot kis és nagy hipnotizmust különböztet meg. A nagy hipnotizmusnak szerinte három szakasza van.

1. A katalepsziás stádium, mely hirtelen és erős hang hatásra jön létre, azaz létrejöhet a letargiás stádiumból a szemek felnyitása által. Jellemző rá nézve, hogy a hipnotizáltnak tagjait bármilyen helyzetbe hozhatjuk, a testnek tetszés szerinti tartást adhatunk a legcsekélyebb ellenállás nélkül.

2. A letargiás stádium, mikor elsődlegesen fixáció jön létre, a szemeknek egy pontra való meresztése hatására, azaz létrejöhet a katalepsziás stádiumból mesterséges szemhéjzárás útján. Az egyén külső behatások iránt érzéketlen, a végtagok teljesen petyhüdtek, a szemek zárva vannak, és ama jelenség mutatható ki, amelyet idegizom-túl ingerlékenységnek (hyperexcitabilité neuromusculaire) hívunk. Ez abban áll, hogy az idegtörzsekre és izmokra kifejtett nyomás (egy tompa végű ceruzával) a megfelelő izmokban olyan erős összehúzódást okoz, mintha ezeket a pontokat villamos árammal izgattuk volna. Így pl. az arcidegre kifejtett nyomás elégséges, hogy a megfelelő arcfél összes izmai összehúzódjanak.

3. A szomnambul stádium, mely egyeseknél elsődlegesen fixáció útján következik be, másoknál a letargiás vagy katalepsziás stádiumból a fejtető dörzsölésétől. Jellemző, hogy gyenge bőringerekkel a bőr alatt fekvő izmok tartós merevségét, ún. kontrakturáját idézhetjük elő, mely az ellentétes működésű izmok feletti bőrnek ingerlésére megszűnik. Bármely inger okozhatja bármely testrész tartós merevségét, amely ismét feloldható tetszés szerinti ingerrel feloldható.

A hipnózisból való felébresztés (dehipnotizálás) történhet külső ingerek alkalmazásával (ráfújás az arcra; hirtelen alkalmazott, erősebb zörej) vagy szuggesztív úton (jelezve a pánciensnek, hogy hamarosan felébred). Azt, hogy ki alkalmas a hipnózisra, csakis a kísérlet oldja meg, mivel a hipnotikus diszpozíciónak tárgyilagos jelei nincsenek. Szerkesztett ugyan Ochorowicz egy hipnoszkóp nevű készüléket, de ez az eszköz megbízhatatlannak mutatkozott. A tapasztalat szerint az emberek kétharmada kisebb-nagyobb fokban hipnotizálható, s csak egyharmada az, mely abszolút nem ejthető hipnózisba. Súlyos hisztériában és neurózisban szenvedők csak nehezen, míg elmebetegek egyáltalán nem hipnotizálhatóak. Nemzetiség, faj és nem a hipnotizálhatóság szempontjából közömbös tényezők. Életkor tekintetében kiemelhető, hogy a 8 éven aluli gyermekek nem ejthetők hipnózisba, míg az időskor nem akadály…

Napjainkban a hipnózis-kutatás egyik legforróbb területe a hipnózis iránti fogékonyság genetikai hátterének feltárása. Az ikerkutatásokból kiderült, hogy a genetika szerepe e téren a felnőtteknél egyre kisebb, ám a korábbi elképzeléssel ellentétben ez a képesség képzéssel fokozható, így a hipnózis hatásfoka javítható. Jelenleg egyetlen gént hoznak összefüggésbe e sajátossággal (a COMT-gént, igaz csak férfiak esetében), és úgy vélik, ez a gén a figyelem összpontosításában játszik szerepet. A hipnózis iránti fogékonyság egyetlen ismert esetben nő drasztikusan: a terhes nők hipnotizálhatósága a 12 fokos skálán két ponttal nő, az anya ez által tud szinkronba kerülni magzatával.

sonar

A korai bevésődés

07-09-28 2007. szept. 28. 13:50
2 komment
Címkék: imprinting, tanulaselmeletek
Az alábbi kép egy öröklött , születéskor adott , állatokra jellemző viselkedést (imprinting) szemléltet. A fejlődés alacsonyabb fokán álló madaraknál ugyanis egyes folyamatok, viselkedések készsége „beépített” (ugyanúgy, mint az elektronikai áramkörök „előre huzalozottak”), és így viszonylag független a tapasztalattól.

A benyomások rögzítése, elraktározása a születés után azonnal elkezdődik. A legkorábbi benyomások döntő jelentőségűek az élőlény további fejlődésében. A korai tartós bevésődés (imprinting) lényege: tartós kötődés azon faj egyedeihez, amelyet az újszülött egyed először megpillant. Ez, az élet korai szakaszában kialakult kapcsolat az élet végéig tart, kiirthatatlan nyomokat hagy az egyedben.

Az imprinting jelensége legtisztábban a madárfajok jellemzője. A tojásból kikelő kismadár természetes körülmények között a szülők egyikét pillantja meg, és általában követő mozgással kapcsolódik hozzá. A felnőtt állat követése igen tartós hatású, és az új egyed fajra jellemző viselkedésformájában nagy szerepe van. Ha az újszülött egyed az azonos fajú felnőtt egyed helyett valamilyen más fajhoz tartozó élőlényt pillant meg, hozzá fog kötődni, és később úgy viselkedik vele szemben, mint saját fajtájabelivel. A madarak ilyen imprintinggel kötődnek az emberhez, mint azt Konrad Lorenz etológus írásaiból kiderül: tojásból kikelő kis vadlibalány, Martina először Lorenzet pillantotta meg, és ezután „gyermekeként” ragaszkodott hozzá.

 

 

 

Az imprinting jelenségét kísérletileg is igazolták. A fából készült, mozgatható műkacsát a kiskacsa követte, és így létrejött a korai bevésődés. Többféle mozgó tárggyal is végrehajtották a kísérletet, a hatás ugyanaz volt.

 

Az imprinting tanulmányozására használt egyik szerkezet. A nagy bábu körpályán mozog, a kiskacsa követi, és így imprintálódik

 

 

 

 

Emlősöknél is létezik imprinting, bár a kialakulásához szükséges tanulási periódus hosszabb, mint a madaraknál. Az ember által felnevelt háziállatok később is az emberhez ragaszkodnak, és nem saját fajtársukhoz.

A kutya ragaszkodása az emberhez szintén imprinting helyzetben alakul ki. Ezért tanácsolják a szakemberek, hogy kutyát lehetőleg héthetes kora előtt vásároljunk, mert az imprinting kialakulásának kritikus időszaka az első hét hét. Ekkor lehet szoros és tartós kötődést kialakítani a kutya és az ember között. Később már nehezebben alakul és kevésbé lesz szoros a kapcsolat.

 

Jogosan merülhet fel a kérdés: Létezik-e imprinting az embernél?

Konkrét bizonyíték még nem született, de valószínűsíthető, hogy létezik. A tudósok feltételezik, hogy a születést követő periódusban az anya-gyermek kapcsolat történései a meghatározhatóak a korai bevésődésben. Ezek a hatások egyaránt fontosak az anya és a gyermek szempontjából. A csecsemő nem képes korai mozgásra, mint pl. a madarak, ezért a számára szükséges, az anyjával való testi kapcsolatot sírásával biztosítja. A csecsemő sírása a „gyere ide” – helyzetet jelenti; a sírás a kapcsolat igényét fejezi ki, s ennek a kapcsolatnak az eredményeként alakul ki az az alapvető érzelmi élmény, a szeretet, mely a személyiség további fejlődésében meghatározó. Régi tapasztalat, hogy azok a gyermekek, akik csecsemőkorukban nem kapták meg az anyai szeretet, felnőtt korukban nem képesek tartós, kétszemélyes, intim helyzeteket létrehozni vagy fenntartani. Társas viselkedésük az imprintingidőszak sérülése miatt jellegzetes módon megváltozik, torzul. A csecsemő számára az imprinting létrejöttének kritikus időszaka az első életév. A születés után a gyermeknek igénye jelentkezik az anyai testtel való szoros kontaktusra.

 

Salk vette észre, hogy az anyák a szülés után a bal karjukon tartják gyermeküket, függetlenül attól, hogy balkezesek-e vagy sem. Feltételezte, hogy valamilyen genetikai program „írja elő”, ugyanis a bal karon tartott csecsemő közelebb van az anyai szívhangokhoz, s ez is segíti az imprintinghelyzet létrejöttét. Salk megpróbálta ezt kísérletileg is igazolni. A két kísérleti csoportban először, illetve többedszer szülő anyák voltak. Mindkét csoportban a csoport felétől 24 órára elvette a gyermeket a szülés után, a csoportok másik felének pedig azonnal odaadta. Ezután nyomon követte, hogyan alakul a gyermek karravétele. A többedszer szülő anyáknál mindegy volt, elveszik-e a gyermeket vagy sem, kivétel nélkül bal karjukra vették a kisbabát. Az először szülő anyáknál viszont csak azok váltak baltartásúakká, akik azonnal megkapták gyermeküket. A csoport másik felénél ez azonban nem alakult ki. Salk ebből arra következtetett, hogy az első 24 óra nemcsak a csecsemő, de az anya számára is kritikus időszak az anyai szeretet kialakulásában.

A csecsemőkori imprinting jelenségére utal a 2-3. hónap táján jelentkező ún. mosolyválasz is. A csecsemő ebben a korban minden fölébe hajló emberi arcra mosolyog. (Vakon született csecsemőknél ez az anya hangjára váltódik ki): a gyermek és az anya közötti kapcsolat bevésődését követően a 7-8 hónapos csecsemő már képes megkülönböztetni a szeretett személyt az idegentől, és ettől kezdve az ismeretlen arcokra félelemmel, sírással reagál. Ehhez az időszakhoz kötődik az első szorongás megjelenése is. Ezt az a csalódás okozza, amit a csecsemő akkor él át, ha hívó hangjaira a várt személy (az anya) helyett idegen közeledik felé. A várakozás és az azt követő csalódás jelzi, hogy a gyermekben kialakult az anya felcserélhetetlen személye iránti ragaszkodás és bizalom.

 

Σ: A törzsfejlődés során az alacsonyabb rendű állatok merevebb viselkedésmintái mutatják az utat a magasabb rendű szervezetek hajlékony és alkalmazkodó viselkedése irányába. A tapasztalatok hasznosításának képessége emelt egyes állatokat más állatok fölé. Ez a képesség a tanulás.*

*olvasói észrevétel: "ez a szumma elég tankönyvszagúra sikeredett"

 

sonar
Régebbiek | Végére »